|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 1, 2006 21:09:39 GMT 1
Helyszín: A 6-os villamos végállomásához közeli József Attila Gimnázium épülete. Az épület mostanra teljesen lakatlan, használaton kívüli középület. Egy az állam olyan méregdrága ingatlanai közül, amiket nem tudnak eladni. Évekkel ezelőtt még javában folyt itt az oktatás, de egy szerencsétlen eseménysorozat véget vetett ennek: k és h tanárnő szövetségre lépett a sötétség ördögi erőivel, tanártársaik és diákjaik életére törve de a diákok védték magukat, gigászi küzdelmet robbantva ki egyetlen éjszaka alatt... Ebben a csatában az épület annyira megrongálódott és a két gonosz nőszemély szagával annyira telítődött, hogy ellehetetlenítette az emberek számára a benttartózkodást... még három év szellőztetés után is ki van rá rakva a radioaktivitást és mérgező gázokat jelző táblácska...
Madeleine és Nina hajnal közeledtével ide érkeznek meg, és a napfény elől muzáj betérniük a romos épületbe. Madeleine elegáns mozdulattal feltöri a lakatot a kapun, és Nina kezét fogva behúzza az előtérbe, maguk után gondosan becsukva az ajtót.
//Ma a Jóska teljesen jó állapotban lévő iskola, rendes diákokkal, a történet teljesen fikció, a valósághoz semmi köze!!!!//
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 1, 2006 21:25:05 GMT 1
Ahogy belépnek a kapun, Nina hátrahőköl, majd kétségbeesett arccal visszafordul az immár csukott ajtóhoz. -Madlein, menjünk innen... -hangja szinte könyörgően cseng a kihalt, impozáns méretű előcsarnokban.- Nem bírom... nem bírom ki... Ez a szag... Megölne, ha nem lennék halott... -belekapaszkodik Madlein kabátjának ujjába, arcát szorosan belefurja a puha szövetbe.- Nosferatuként nem szokatlanok nekem a bűzös helyek, de ez az émelyítően édes parfüm, és a mindent átható púderszag... annak a rozzant koldusnak a vére is ki akar jönni belőlem... De ha te mondod, hogy itt kell maradnunk, nem mondok neked ellen. Arcát felemeli, mintha Madlein szemébe nézne, de csak a két üresen tátongó üreg feketéllik felfele, ami a gyermekien ragaszkodó mosoly mellett több mint bizarr látvány...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 1, 2006 21:34:13 GMT 1
Madeleine lágyan végigsimítja a nosferatu arcát, és határozottan mondja: - Legalább naplementéig itt kell lennünk, itt legalább nem háborgatnak. Hogy aztán mi lesz, azt majd meglátjuk. - Elkezdi terelni Ninát egyre beljebb az épületbe, majd lenn az alagsor egy elhagyott ablaktalan termében elgondolkodva szólal meg újra: - Most képzeld el szegény gyerekeket, akiket ezek a szörnyek tanítottak... Képzeld el, ahogy ülnek az órájukon halálos csöndben hányingerrel küszködve....- Kissé megborzongott a gondolattól, majd nekilátott, hogy jobban szemügyre vegye a helyiséget. Kihúzta magát, és pásztázni kezdte a sötétet. Valószínűleg raktár lehetett, állapította meg. Régi törött székek és egyéb bútormaradványok hevertek mindenfelé a dohos és sötét szobában. "Mára jó lesz" gondolta Madeleine, majd becsukott szemmel sóhajtott egy nagyot.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 2, 2006 9:22:15 GMT 1
-Tudod... az a megrázó, hogy a szagok nekem sokkal többet mesélnek, mint másoknak... mivel a látásom már nincs meg -hangja egy pillanatra megremegett- a többi érzékszervemre kellett hagyatkoznom. Halhatatlanságom és értelmetlen létezésem röpke kétszáz éve alatt... nos mondjuk úgy szert tettem némi plusszra. -titokzatosan elmosolyodik.- A falak, a lépcső, az ablakpárkányok... Mind tele vannak emlékekkel. Én tisztelem a régi bútorokat, hiszen megőrzik a pillanatot, megőrzik az emlékezetet... -ábrándos arccal simít végig egy törött támlájú szék maradványain csontkezével.- Annyi minden van a levegőben... -teljesen szentimentális, elragadtatott hangon beszél- Félelem, terror, unalom, kétségbeesés, ezek mind megvannak, de nem lehet kiírtani a kövekből a nevetések hangját, az ártatlan tréfákat, gyerek-szerelmeket és az eféle értelmetlen dolgokat... mire befejezte monológját, egészen elszomorodott, arcáról eltűnt az álmodozó kifejezés, csak a valóságban szenvedő torz Nosferatu maradt belőle.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 3, 2006 20:12:18 GMT 1
Madeleine csöndben szemügyre vette az egyik ócska fotelt, kicsit leporolgatta, majd beleült. - Miért lennének értelmetlenek ezek a dolgok? A diákévek a legszebbek, a legmeghatározóbbak az ember életében. - Megütődött a vámpír szavain, de Nina álmodozása átragadt rá is. Csukott szemmel gondolkodott, a régi idők képei peregtek a szeme előtt. A régi szép napok, szabadon, gyerekként... ahogy nézte mindig a hóesést... vagy ahogy játszottak a barátaival a tengerparton... a vérvörös naplementék... megrohanták az emlékek, fájdalmas volt visszagondolni a múltra, itt, egy koszos régi épületben, magányosan, egy másik kárhozottal, remény nélkül.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 3, 2006 20:43:38 GMT 1
-Azt hiszem rosszul fejeztem ki magam... Értelmük van, céljuk is, de egész más, mint ahogy az átlag gondolja. Létezésem 246 éve megtanított rá, hogy a szép emlékek a Sors kifinomult kínzóeszközei. Csak akkor nem veszíthetsz el semmit, ha nincs semmid. Én túl sokat kaptam az élettől... túl sokat, amit a Halál elvehetett tőlem. Azt mondják, az idő gyógyír minden sebre. Hát nem! -hangja mondandója előrehaladtával egyre erősebb, egyre fájóbb- Az Idő csak mélyíti a sebeket, nem gyógyítja be őket. Azt kérdezed,miért nem vetettem véget a szenvedéseknek? -néz Madlein felé, amikor a levegővételnyi csöndben nem érkezik reakció a nőtől. Üresen tátongó szemüregében vérkönnyek gyűlnek- Szerinted nem próbáltam már ezerszer kifeküdni a napfényre? Ó, jóval többször, de valahogy soha nem voltam képes megtenni az utolsó lépést... Rengetegszer eljutottam odáig, hogy összeégett bőrrel, zokogva rohanjak vissza a vackomba... Félek, hogy a túloldalon még rettentőbb szenvedések várnak... -hosszú szünetet tart- Szép emlékek... -dühödt mozdulattal elmázolja könnyeit koponyaszerű arcán- Bár sose lettek volna...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 3, 2006 21:05:56 GMT 1
-Elég legyen! - ordított rá Madeleine. Ninát hallgatva teljesen kijött a sodrából. - Azt hiszed, csak neked volt nehéz? Hát nem! Hiába a szép külső, az nem minden! Milyen önző liba vagy, a 246 év sem tanított meg rá, látom, hogy a lelki szépséget is értékeld. A kis sztár, akit mindenki istenít... Ismerted te a szerelmet, a feltétel nélküli igaz szeretetet? Mert az, hogy ügyes táncos voltál, nem minden, hiába hitted úgy, hogy abból áll a világ. Szegény elkényeztetett gyerek voltál, és úgy tűnik, még ma is az vagy! Tudod te milyen érzés az, egyetlen éjszaka alatt azt az egy embert elveszíteni, aki a világot jelentette neked? De tudod, az idő igenis begyógyítja a sebeket, mert fel kell tudni állni a padlóról. Mert nem az a nagy ember, aki soha nem esik el, hanem az, aki fel tud állni. Jó lenne, ha nem az életed eldobásával próbálnád megoldani a gondjaidat, hanem lenyúlni a probléma gyökeréhez, és ott megpróbálni javítani az egészen. Nézz magadba, erős vámpír vagy, és mégis egy kétszázhuszonnemtudomhány éves tragédián sírsz még mindig, ahelyett, hogy felemelt fővel próbálnál belenyugodni! A sírás nem old meg semmit, sokkal többre mennél azzal, ha megbékélnél a helyzettel, és végre elkezdenél ÉLNI. - Az utolsó szót direkt kihangsúlyozta. és részéről befejezettnek tekintette a vitát.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 3, 2006 21:59:29 GMT 1
-Úgy beszélsz, mintha tudnád mi mindent veszítettem el! -ordít vissza Nina könnyeitől elcsukló hangon, de keményen, hajdani büszkeségének perzselő maradékával.- Nem láttál engem két évszázadig élni, nem tudod, min mentem keresztül. Tudom, hogy neked is nehéz volt, megértem, átérzem, szinte a saját összeaszott bőrömön, de te magad mondtad, hogy két embert veszítettél el, aki közel állt a szívedhez. Nos nem tudom, mikor és hogyan történt ez, de azt tudom, hogy nem élted meg, milyen Mindent elveszíteni. Téged nem hagytak magadra egyedül a sötétben olyanok, akik előző este még örök barátságról suttogtak a füledbe. Nem égtél az emberek gyűlölködő, borzadó, rettegő pillantásainak kereszttüzében te nem... -hirtelen fúj egy nagyot és hangot vált, de ez egy cseppet sem kedvesebb, inkább csak a perzselő dühből jéghideg tartózkodásba csúszik át.- De semmi értelme azon versenyezni, melyikünk szenvedett többet. Mint a halandók nevetséges, hasztalan kis vitái... Nyúljak le a problémám gyökeréhez? Álljak fel és Éljek -maró gúnnyal, szinte köpi a szavakat- Te valóban ebben a században élsz, drága Madlein. De én nem tudok. Nem azért, mert nem próbálok, hanem mert ennek a századnak olyan vámpírra van szüksége, mint te. Hidd el, hogy jobb nekem a sötétben... Fürgén tapogatózó csontkezével kipuhatolja egy szék körvonalait, leül rá, lábait felhúzza és vékonyka karjaival átöleli őket. Arcán ismét az az ábrándos, merengő kifejezés jelenik meg, ami az előbb. - De abban igazad van, hogy elkényeztetett, önző gyerek vagyok. Én ezt pontosan tudom, de nem tehetek ellene. Mostmár túl késő... túl késő -ismétli halkan, mintha saját maga viszhangja lenne.
|
|
|
Post by Astaton Laar Naule on Nov 4, 2006 10:50:00 GMT 1
Odakintrõl furcsa hangok szûrõdnek be a rég elhagyott épületbe, hátborzongató nõi sikolyt, majd mintha dulakodás hangját lehetne hallani. Pillanatok múlva az iskola egy ablakát törhetik be a vandálok, a szilánkokra robbanó ablak hangja egész közelrõl jön, s mielõtt néma csend szállna ismét e rémisztõ helyre, mélyrõl jövõ sziszegést és néhány ütést lehet hallani… Astaton feláll a véres holttest mellõl, s elégedetten nyalja meg szája szélét. Szemeiben lángként lobog a kegyetlen harc heve, melyet mindig szívesen él át. Imádja hallgatni szerencsétlen ellenfelei segélykiáltásait, sikolyait, halálhörgésüket… Körbetekint a poros helyiségben, tekintete meg-megpihen egy-egy széken, szekrényeken, a zöld, krétaporos táblán… Maga elé képzeli a diákokat, akik most fejvesztve menekülnének a terembõl; a fiatal, csinos tanárnõt… De a terem üres. Lehet, jobb is így. Ahogy kitekint az ablakon, kissé félve tapasztalja, hogy lassan közeleg a hajnal. Ideje fekvõhelyet keresni. Kisétál a terembõl. Léptei nehezek, de valahogy méltóságteljesek is egyben. Az elõtér felé nyíló folyosón áll. Balra a kijárat, jobbra a hosszú, kivilágítatlan folyosó, végén egy lépcsõvel az alagsor felé…
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 4, 2006 11:05:31 GMT 1
Madeleine mély levegőt vett, hogy válaszoljon Ninának, de akkor meghallotta a zajt kintről. Hirtelen felállt, arcára furcsa kifejezés ült ki. Feszülten figyelt, megérezte az idegen halhatatlan jelenlétét. A szoba ajtajához lépett, és odaszólt Ninának: - Maradj itt, mindjárt visszajövök. Kilépett az alagsor folyosójára, ott várta a sötétben a férfit. Hanyagul, keresztbe font karokkal nekidőlt a falnak, mégis magabiztosan és tekintélyt parancsolóan festett. Zöld szeme szinte világított, ahogy nézett a lépcső felé, amerről hallotta a másik vámpír lépteit. Nyugodt, semmitmondó arckifejezése nem árult el semmit az érzéseiből.
//A büszke szettita 5-ös megjelenéssel ;D//
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 4, 2006 21:01:06 GMT 1
A zajra Nina is felkapta a fejét, és jelenlegi lekiállapota nem hagyta, hogy csak úgy, minden további nélkül eleget tegyen Madlein utasításának. Valami felébresztett benne a több mint két évszázada szunnyadó büszke fiatal lányt, aki bármit megtehet, akit csak csodálni lehet, irányítani nem. Nina egy fáradt, szinte szomorú mosollyal vette tudomásul régi lényének hirtelen feltámadását. Lassan lecsúszott a székről, apró talpait egy pillantig a hideg földön nyugtatta, csak ezután állt fel és settenkedett Madlein után. A világ minden ereje sem tarthatta volna vissza attól, hogy megtudja a zaj forrását. Egyrészt dacból nem tudott megmaradni a helyén, másrészt klánjának szelleme fűtötte. Csendes szemlélődőnek nevezni morbid lenne, de az információk lelkes őrzője lett belőle az idők során. Olyan vámpír, akihez valahogy szinte minden eljut. Kisompolyog tehát a szettita mellé, bár igyekszik takarásban maradni. Nem akarja elrontani a büszke szettita ötös megjelenését nullás jelenlétével
|
|
|
Post by Morna Morrison on Nov 4, 2006 22:53:01 GMT 1
A lármára egy msik alagsori helyiségből előlép Morna, úgy ahogy szokott, gyűrött, jobb napokat látott koktélruhájában, libegő köpenyében, tarkóját vakargatva. -Miezalárma... -kérdezi unott hangon, miközben két hidegrázósan éles reccsenéssel kiropogtatja a nyakát. Ahogy megpillantja Madleint és a mögötte álló Ninát, szemöldökei felkúsznak egy pillanatra. - Halhatatlanok egy ilyen helyen? Igazán meglepő, de szerencsés véletlen. -már éppen ő is felvenné legcsábosabb várakozó pozícióját, hogy így köszöntse az ismeretlen zajkeltőt, de egy röpke pillanatra egy kósza fénysugár megcsillan a nosferatu szőke haján. Mornában mintha elpattant volna valami. Egész tartása megváltozik, legszembetűnőbb mégia sz,ahogy megszólal. A hangja sokkal férfiasabb, mint eddig, és erős arab akcentustól terhes. - Aranyhajú szépség! - kiált fel és Nina elé veti magát, elkapva a lány vékonyka csuklóját, hevességébn szinte össze is roppantaná azt- Jöjjön el egyszer a házamba, mutatok sok szép szőnyeg, iszunk valami, beszélgetünk... -itt megakad az udvarlás rajongó áradata, helyette Morna eredeti, felháborodott hangja hallatszik. -Hakim az Isten verjen meg, tűnj el a balfenéken! -kiabálja mármár hisztérikusan, majd sokkal csendesebben, szinte alázattal szól a meglepett nosferatuhoz.- Ezer bocsánatát kérem, a szőkesége miatt volt az egész... félre ne értsen, nem hibáztatom, egyáltalán nem, eszembe se jut, csak tudja, össze vagyok zárva egy tesbe többek között ezzel a perverz Alibabával, aki az összes közül a legtöbb gondot okozza nekem. Imádja a szőke hölgyeket, ha közel kerülök egy ilyenhez, nehéz visszatartani őt. Kérem nézze el nekem a gyengeségemet... -felyezi be zavartan és feltápászkodik a földről.
|
|
|
Post by Astaton Laar Naule on Nov 5, 2006 9:40:25 GMT 1
Léptek neszét hallja, majd nõ s férfi hangját véli felfedezni a kiszûrõdõ hangok között. Astaton arcára furcsa mosoly ül ki, ahogy közelebb érve megérzi az idegenekben a sötétség lenyomatát, bár még nem látja õket. Közelebb lépve, de még mindig a folyosó árnyékában maradva két nõt pillant meg, egy vörös és egy fekete hajú szépséget. Astaton elmosolyodik ~Vajon õk belepirulnának abba, ami eszembe jutott? ~ gondolja magában, majd egyet elõre lépve e szavakat intézi feléjük: -Üdvöletem! – itt kissé meghajol, ekkor pillantja meg a z eddig takarásban lévõ teremtményt. Ehhez foghatóval még sosem találkozott, a szõke haj és az üres szemgödrök csak tovább fokozzák az amúgy is bizarr látványt. Egy pillanatra mintha elkomorodna, de a mosoly szinte azonnal visszatér arcára, s tovább folytatja szavait: -Talán… rossz helyen járok? Vagy ez a maguk felségterülete? - közben tekintetével a férfit keresi, akinek az imént halotta a hangját. Kicsit ki is mozdul az árnyakból, hogy jobban belásson az idegenek mögötti helyiségekbe. Astaton, a hosszú, fekete hajú idegen, mint valami neogótikus vadállat, hosszú körmök, antikrisztek, fekete bõrkabát, bakancs, nyakában egy pentagrammát formázó medalion. Belsõ zsebében revolvere, bal lábszárára pedig vadászkése simul. Arcán csalóka mosoly, mely csupán akkor vált elégedettségre utaló arckifejezésre, mikor megbizonyosodik róla, hogy nincs itt a férfi (azért számít a veszélyre, és arra, hogy a férfi valahol lesben áll). -A nevem Gabriel. Önökben kiket tisztelhetek? - kérdezi udvariasan, leplezve valódi önmagát.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 5, 2006 14:29:03 GMT 1
Nina mindenre számított, csak arra nem, hogy egy halhatatlan nő a lábai elé veti magát és nevetséges bókokkal kezdi ostromolni. Nem lehetett őt olyan csekélxségekkel megtéveszteni, mint egy megváltozott hanglejtés. A csuklóját szorító kéz puhasága, formája egyértelműen nőt sejtetett, az illata pedig nem hagyott kétséget efelől. Fogalma sem volt, mit gondoljon. Keserűség, düh, fájdalom, meglepetés kavargott benne, de mellette nevetni is szeretett volna a kapkodó bocsánhatkérésen. ~szerencsétlen lélek~ Gondolta, amikor a nő végre elengedte őt. Valahogy felkeltette érdeklődését ez a kavargó változás, bár a gyanú megmaradt benne. ~Talán csak gúnyolódott...~ A férfi mézesmázos betoppanása kizökkentette az előző események boncolgatásából. Az alak frissen ontott vér szagát árasztotta és titokzatos helyekét, a lány hátán jeges borzongás futott végig tőle, de érzelmeit semmi módon nem mutatta ki, inkább csendesen meghúzódott a háttérben, az ismeretlen egyetlen kérdésére sem válaszolva.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 6, 2006 17:34:49 GMT 1
Madeleine magabiztosan előrelép, kecsesen, egyenes tartással. Ruhája tökéletesen igazodik hibátlan idomaihoz, és férfi jelenlétében szerette erre felhívni az illető figyelmét. Zöld szemeit a férfira emeli, úgy válaszol: - Gabriel..... szép név.... - A név megannyi emléket ébresztett benne egyik régi barátjáról... Gábriel maga volt a megtestesült álompasi... Erős két méter magas férfi volt, aki folyton sokat ígérő perverz mosollyal nézett rá. Hogy mennyire szerette egy pár évvel ezelőtt Gábrielt... gyönyörű végtelen éjszakákat éltek meg együtt, de aztán Madeleine-t a vére hajtotta tovább... ~Úgy látszik ilyen napokat élünk, hogy az emlékek kísértenek.~ Még mindig szemtelenül semmitmondó arckifejezéssel és átható tekintettel néz a férfira: - Én Madeleine vagyok. Ő Nina - mutat a szőke nosferatura - ő pedig... bocsáss meg, nem tudom a neved... - halvány mosollyal, bocsánatkérőn néz a malkáv nőre. Rögtön szimpatikusnak találta a fekete szépséget, még az erős skizofrénia sem döbbentette meg igazán. Igazából nagyon régóta semmi sem döbbentette meg igazán. //hehe, Gábriel... Jó névválasztás, tényleg ;D//
|
|
|
Post by Morna Morrison on Nov 7, 2006 15:39:39 GMT 1
Nem lepi meg, hogy a nosferatu szólni sem tud a történtekre, megérti, hogy nem lehet neki könnyû kezelni egy ilyen kirohanást. Valahogy mindig bizarr viszonya volt saját lelkének önálló identitásal bíró darbjaival. Õ sosem érezhette magát egyedül... Érdeklõdéssel figyelte a szépen összegyûlõ kis társaságot. A vörös démon szerepében lubickoló szettitát izgalmas játszótársnak tekintette, a mellette álló, bizalmatlanul figyelõ nosferatut pedig egészen elbûvölõnek, a maga nemében természetesen. A férfi már egészen más tészta volt. Sötét, nagyon sötét, ez nem vitás, emellett mégis furcsa nevetnékje támadt tõle a zavarodott elmének. Nem, egyenlõre még nem sorolja be sehova, majd csak ha jobban megismerte. Hanyag mosollyal még egy utolsó kutakodó pillantást szán a társaságnak, majd búgó alt hangján bemutatkozik - Morna Morrison vagyok -szavaiban nincs kihívás, se bizalmatlanság,szinte semmi érzelem, ez csak egy egyszerû tényközlés, de a folytatást már szinte csevegõ hangnemben adja elõ- Felségterületnek éppen nem nevezném, egyáltalán nem, csak egy éjszakára akartam széjelnézni itt, ugyanis egyik kedves halandóm unokahúga itthagyott valamit, én pedig örömet akartam neki szerezni azzal, hogy kiviszem neki... bár elõbb majd fertõtleníteni kell valahogy, tudjátok a gázok miatt... -csapongó mondansóját hirtelen visszarántja az eredeti témához- Szóval arra gondoltam, hogy egyszer szétnézek itt, de letaglózott a hajnal és szépen ott maradtam abban az öltözõben... Belülrõl az egyik hang a sok közül durván, cinikusan, szinte már flegmán figyelmezteti, hogy túl sokat beszél, így mivel nem akarja, hogy a dolognak további következményei legyenek esetleges önkényes tudat-foglalások formájában, inkább hirtelen elhallgat...
|
|
|
Post by Astaton Laar Naule on Nov 7, 2006 19:39:52 GMT 1
-Oh, köszönöm – szól a vörös hajú nõhöz – Madeleine... gyönyörû… neve s alakja Aphroditéhez hasonló – bókol kedvesen, s közben ördögi tervet kezd szõni aberrált gondolatokkal teli fejében. A nosferatura még vet egy pillantást, de visszahúzódása arra inti, jobb lesz vigyázni, még veszélyes lehet, jelenléte elrontatja a „játékot”… -Morna… - ismétli - mintha ismerõs lenne a név, de nem az. – kedvesen néz a bemutatkozottakra, ezzel is tovább szõve a hálót, melybe már oly sok áldozat ragadt bele, halandók és káiniták egyaránt. -Értem – válaszol a fekete szépségnek, s felcsillan a szeme a halandó szó hallatán. Nincs is jobb móka annál, mint kedves halandóktól megfosztani embert és vámpírt egyaránt. -Itt tölthetném a nappalt? – kérdezi, bár biztos benne, hogy igent mondanak – Persze, csak ha nem zavarom a hölgyeket – s közben kéjesen mosolyog.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 7, 2006 21:06:55 GMT 1
Madeleine kezdi érteni a játékot. ~férfiak... de ha játszunk, akkor játszunk rendesen!~ gondolja. - Köszönöm Gabriel, látom mi meg fogjuk egymást érteni. - Közelebb megy a vámpírhoz, ujjaival végigsimít egy fekete hajtincsen. - Talán meg tudunk egyezni az itt tartózkodás szabályait illetően. - Hirtelen megfordul, és kecses lépteivel visszamegy a szoba ajtajához. Visszafordulva még hozzáteszi: - Mindenki helyezze magát kényelembe, ha tudja... Nina, jössz velem aludni? Kezdünk szűkösen lenni itt, kell a hely, gondolom a másik fotelre igényt tart más is. - Jelentőségteljesen néz Astatonra, utána sokatmondó pimasz félmosolyt küld Morna felé. Amolyan szavak nélküli jelzés a nők között a primitív férfiakra, és az ő reménytelenül ügyetlen szexuális célozgatásaikra.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 8, 2006 21:41:59 GMT 1
Nina ugyan nem látja a kéjes mosolyokat, csábos, kacér pillantásokat, és a testbeszéd egyéb félreérthetlen jeleit, mindazonáltal tisztában van azzal, ami körülötte zajlik. Szinte ösztönösen csúsztatja bele apró kezét Madlein tenyerébe, mintegy jelezve, hogy a nő hozzá tartozik. Apró, ártatlan, mélyről jövő, reflexszerű mozdulat csupán, de sokat jelent. Nem örölült a gondolatnak, hogy a nappalt a sötét hímmel egy szobában kell töltenie, de szettita patrónája oldalán biztonságban érezte magát. //rövidke, béna reag, bocsánat, legközelebb majd szépítek //
|
|
|
Post by Morna Morrison on Nov 10, 2006 20:19:30 GMT 1
Morna visszamosolyog Madleinre, jelezve, hogy tökéletesen érti a szavak nélküli utalást. A nosferatu gyermeki mozdulata meleg együttérzést csihol bel?le és egy szomorú fejcsóválást. Lopva Astaton felé pillant, a férfi reakcióit, mozdulatait figyeli kaján kíváncsisággal. Mivel azonban a kel? nap szinte már a b?rét bizsergeti, gondolatait a nappali hálóhelye felé fordítja. Eljátszik a lehet?séggel, hogy követi a két n?t és velük tölti az álom öntudatlan óráit, de nem akar tapintatlan lenni. Másrészt nem tudja, Madleinnek milyen további szándékai vannak a hímmel, ezért inkább annak a helyiségnek az irányába indul, ahol az el?z? napot töltötte, persze olyan sebességgel, hogy aki akar, minden er?lködés nélkül utána szólhat...
|
|