|
Post by Zólyomi András on Nov 10, 2006 22:15:45 GMT 1
Kifejezetten büdös van... de legalább sötét. Jegyzi meg magában egy azok közül, akik a még nem említett, gyűlölt napfényt a lehető legjobban gyűlölik, és nem csak hivatalból. Erre a pillanatnyi elméjében átfutó gondolatra még ő, akinek életfunkciói teljes hiánya miatt még csak levegőt sem kell vennie, mégis színpadiasan felsóhajt: Egy arca előtt lógó hosszú, szőke tincs még bele is mozdul. Ezt természetesen nem valószinű, hogy túl sokan látják... elvégre most nem akarja, hogy bárki is lássa, sőt, egyáltalán, azt sem akarja, hogy pár óráig, mondjuk úgy naplementéig nem hogy őt nem látják, de ő se lásson senkit. Ismét mélyet sóhajt... ismételten direkt. Amíg élt, mindig magától sóhajtozott filozofálás közben... de mióta voltak szivesek előhalottat csinálni belőle, azóta már erre is külön figyelnie kell. Félelmetes, hogy milyen egyszerű dolgok mennyire tudnak hiányozni egy mozgó hullának - aki jelenleg éppen nem mozog, tekintve, hogy a falat támasztja...
Érdekes a fickó fajtája... egy teljesen sötét folyosón is képes megtalálni a lehető legsötétebb pontot. Így tehát pontosan ott dőlt most neki a falnak. Hátát támasztja a szebb napokat is megélt iskola kőfalának, bal lábán állva, jobbját pedig a bokájánál valahol keresztben ráfektetve... hogy a megjelenéséhez tökéletesen stimmeljen, és a sok sötéthez, ami körülveszi, fekete inget visel, fekete, kicsit bővebb szabású nadrággal... felette fekete bőrkabátot, mely alól egy hosszúkás tárgy látszódik(?) ki éppenhogy, hála a félrelibbent kabátnak: egy japán katana díszes markolata, és fém vége. Ha nem lenne tök sötét, máris más megvilágításba helyezné az alakot, aki klánja nevéhez méltóan természetesen hanyatt homlok menekülne... no de térjünk vissza sötét hősünkre egy pillanatra a filozófiai magasságokból. Fejét lehajtva gondolkodik el... Hátközépig érő, dús lófarokba fogta hátul a haját, mely a lehető legélesebb ellentétként szolgál a színével az öltözékre: ezüstszőke... néhány vastagabb tincs pedig elől maradt, és az arcába lóg - némelyik még az állánál is lejjebb ér, úgy takarja elegánsan a jóvágású, nemes arcvonásokat, és a szenvtelen kifejezést rajta, ahogy mellkas előtt összefont karokkal, valami kis aprósággal babrál: hogy mivel, nem tudni, de minden bizonnyal nem is érdemes. A lényeg csupán annyi, hogy e fura figura éppen a falnak dőlve mereng inkább a halál, mint az élet dolgain, vagy inkább a kettő összehasonlításán, miközben természetesen tökéletesen hallja, hogy egy kisebb csapat érkezik errefelé... és csak egy pillanatra húzza el a száját. Még jó, hogy nem esik útba, és így ők nem fognak keresztülesni rajta... és hogy kifogta a lehető legsötétebb pontot, ahol talán észre sem fogják venni. A már kifejtett indokok miatt a hangos lélegzetvétel nem fogja lebuktatni... ha meg mégis, akkor mi van? Egy pillanatra húzza csak el a száját, és nagyon jól látszana rajta, hogy őt aztán nagyon nem érdekli, ki előtt bukik le, és ki előtt nem. De igazából még ő maga sem látszik... csak ha nagyon figyelnek.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 11, 2006 8:48:53 GMT 1
Madeleine megy elöl a kis csapatban, Ninát vezeti kézen fogva. Érzékeli az új vámpír jelenlétét, de nem látja őt.... ~Egy fiatal suhanc, ám mégis érzek benne valami rejtett erőt.... Ki lehet ez? És hol van, hogy nem látom? Pedig egész közel érzem magamhoz....~ gondolatok, kérdések százai cikáznak az agyában, nem tetszik neki ez az egész. Megérzi azonban a napfelkeltét, és meggyorsítva lépteit behúzza Ninát az előbbi kis szoba rejtekébe, nem törődve a többiekkel. ~majd este meglátjuk, ki jár itt...~ nyugtatja magát. Beül a fotelbe, Ninát leülteti maga mellé, hagyja, hogy a vámpír gyámoltalanul a vállára hajtsa a fejét. ~Mi oka van annak, hogy egy ily jelentéktelen kis helyen ily sok halhatatlan gyűlt össze? Szet nagyúrnak milyen tervei vannak velem és e maroknyi kárhozottal? Mi lesz este, mi vár ránk?~ Ilyen gondolatokkal érte a napfelkelte, és abban a pillanatban hogy Buda hegyeit megvilágították az első vörös sugarak, mély álomba merült naplementéig.
|
|
|
Post by Astaton Laar Naule on Nov 11, 2006 9:50:44 GMT 1
Bólint Madeleine szavaira, a mosoly nem tûnik el arcáról. Mornára tekint, majd fejét kicsit lehajtja, tisztelete jeléül. Fejében már a holnap körül járnak gondolatai. Már több terve is van, de egyik sem elég jó ahhoz, hogy ne tûnjön fel a város többi káinitájának, s a percekkel ezelõtt szólt férfit sem látja, talán behúzódott valahova, és várja az alkalmat, hogy megmutatkozzék, vagy épp ellenkezõleg. Lassan, méltóságteljes és határozott léptekkel elindul Madeleine felé, hogy birtokba vegye az említett „másik fotelt”. A szoba felé haladva õ is megérzi a természetfelettit //amúgy van ilyen is? Csak mert én errõl nem tudtam… vagy csak dramaturgia? // és egybõl az elbújt férfire asszociál. Azonban már túl késõ van, de ha esetleg hamarabb fel tudna kelni, mint az illetõ, azzal jelentõs elõnyre tenne szert. Ezen gondolatok kavarognak fejében, miközben halad a szoba felé. Kényelembe helyezvén magát, még vet egy pillantást Madeleine-re, de utána õ is álomba merül. Álmai ködösek, mint általában, sötétek és kegyetlenek, de Astaton ebbõl nyeri erejét, s úgy érzi, a következõ éjjel kifejezetten jól fognak alakulni a dolgok… //Sorry a késésért//
|
|
|
Post by Zólyomi András on Nov 11, 2006 13:07:47 GMT 1
Az ő megérzései most jelen esetben az ég világon semmit sem sugalmaznak, hiszen a Káiniták ilyen képességekkel nincsenek megáldva... nem érzik meg a természetfelettit, legfeljebb, ha már szemtől szemben állnak vele, vagy ha diszciplínát használnak... de ő ezt ő most nem akarja, és egy másik kérdés, hogy ha akarná sem tudná alkalmazni, így ennél sokkal egyszerűbb és prózaibb eszközt választ meg: történetesen a fülét. Igaz, halandóknak is van, de azért el nem avult, határozottan hatékony tud lenni. Odakint már felkelőben lehet a nap, ő pedig ha ember lenne, most biztosan bőszen ásítozna, de mivel nem az, így ezt nem is teszi... egyszerűen csak újat sóhajt(ismét a saját szórakoztatására) és egy gyors mozdulattal tovalibben, eltűnve az első közeli folyosón. Kéne keresnie valami jó kis alvó helyet, ahol nem kell attól félnie, hogy véletlenül hasára süt a nap... Attól pedig, hogy egy álmatag denevér befészkeli magát a kabátja alá, nem kell tartani, hiszen nincs az a tökös denevér, aki ettől a fertelmes szagtól nem tekeredik le, vagy fordul le a plafonról.. vagy csak nemes egyszerűséggel nem fordul fel. Igazából aggaszthatná a dolog, hogy néhány vértestvér van még rajta kívül az épületben(és tudja, hogy vértestvér, hiszen egy halandó nem lenne olyan elvetemült, hogy ide betévedjen, és egyébként is gyáva hozzá, egy vérfarkas pedig a szabadban él, nem városban... egyéb, nagyobb szörnyeteg miatt meg nem zavartatja magát... ha erősebb, úgyis elpusztítja, ha meg nem, hát akkor ma is gyakorolt) De most nem is ez a lényeg... a lényeg az, hogy álmos. És az, hogy végre kialudja magát. Ígyhát, keres magának egy üres, sötét sarkot, lehetőleg az épület mélyebb részein, ahol nemcsak hogy bedeszkázott, de lehetőleg még ablakok sincsenek, japán ülésben kényelmesen elhelyezkedik, hátát a falnak vetve, katanáját pedig kifűzi az övéből, a kardhüvely végét valahol a két térde között, a markolatot és a tsubát pedig a vállához támasztja... így a fegyverét átkarolva kezdi aludni az igazak álmát - ebben jelen esetben csak az igaz és az álom nem stimmel, hiszen ő messze áll az igaztól... az a kiütött, gondolat nélküli sötétség pedig még csak jó indulattal sem nevezhető álomnak...
Végül, napnyugtakor szinte azonnal felnyílik a szeme. Mintha lenyelt volna egy fura ébresztőórát, vagy valamit, ami akkor kelti rögtön, de odakint még csak most kezd igazán sötétedni. Kedveli a telet, hiszen olyankor elég rövidek a nappalok... így ráállt a koránkelésre. Felkel a kényelmes ülésből, kiigazítja a kabátját, és egy hanyag mozdulattal a hajviseletét is, övébe pedig visszafűzi a katanáját... aztán némán indul tovább. A szívközpontú vérkeringés hiányának pozitívuma: még csak el sem gémberedtek a tagjai... így tehát lassú sétában, halálos nyugalommal, és szenvtelen pofával indul meg, kijáratot keresni... és előbb-utóbb vacsorát is, de azzal akár még rá is ér. Ekkor jut csak eszébe, hogy lehet itt más is rajta kívül... hát ádáz vigyorra húzza az ajkát, és egy laza oldallépéssel újabb útra indul... lehetőleg észrevétlenül fogja tenni, és körülnéz majd még idebent. Elvégre nem ismeri ezt az iskolát... de ha már itt van, nosztalgiázik egy sort, vagy legalább kideríti, mi a frászt keresnek idebent mások - már ha még itt vannak...
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 13, 2006 13:30:18 GMT 1
Nina élvezte a hûvös zsibbadást, ami a hajnal közeledtét jelezte. Csendesen, óvatos, de esetlen mozdulattal Madlein vállára hajtotta a fejét, rémarcát befelúrta a puha vörös hajzuhatagba, mélyen magába szívta az illatát, kihunyó tudatának utolsó lobbanásáig kapaszkodott a puha, igézõ parfüm megnyugtató közelségébe. Az elsõ csillagok pislákoló fényével a vak nosferatuba is visszasompolyog az élet aprócska lángja. A válla hatalmasat roppan, amikor felegyenesedik, kicsit össze is rezzen a hangtól. Semmi esetre sem akarja felébreszteni Madleint, inkább csak álmodozó mosollyal hallgatja a nõ egyenletes lélegzeteit. A sötét hím lélegzetét is hallja, de ezt igyekszik figyelmen kívül hagyni. ~káiniták vesznek körül... figyeljem õket, tudjak meg róluk mindent... de mire szolgál a megszerzett információ?~ gondolkodik magában régi társainak útmutatását fontolgatva. Kérdések... kérdések százai zsibonganak a fejében a különös helyrõl, a többi vámpírról. Miérteket, hasztalan miérteket kutat vén elméje, de válaszokat nem talál... Végül elcsendesíti gondolatait, megigazítja magán a Madleintõl kapott sötét ruházatot, majd nagyon nagyon óvatosan megérinti gyönyörû patrónája kézfejének hûvös, tökéletesen sima bõrét...
//bocsi a késlekedésért//
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 13, 2006 17:42:53 GMT 1
Mint társai, a lemenő nap csökkenő erejének hatására lassan kezd visszatérni az élet Madeleine tagjaiba, és Nina bizonytalan érintésére hirtelen kipattannak a szemei, és reflexszerűen megfogja az őt érintő kezet. Nagyot sóhajtva megkönnyebbülten veszi észre, hogy csak kis védence keresett nála támpontot, újabb belsőséges érintést. Szegény magányos lélek, biztos fura neki, hogy egy másik test mellett ébredjen fel.... még ha az jéghideg, akkor is. Hihetetlen gyorsasággal tisztul ki az agya ilyenkor ébredéskor, most sem volt másképp. Rögtön eszébe jutott a tegnap esti idegen, és valami furcsa várakozás lett úrrá rajta. - Járt erre valaki ismeretlen? - kérdezte felegyenesedve Ninától. Megigazgatta ruháit, kezével végigsimított a hosszú haján, tükör és egyéb dolgok hiányában mást nem tudott tenni a megjelenése helyrepofozásának érdekében. Választ sem várva nyújtózott egyet, és kecses léptekkel az ajtóhoz ment, még elmenőben visszaszólt a nosferatunak: - Járok egyet, mindjárt jövök. Ha Gabriel nem bánna jól veled, kiálts értem vagy Mornáért, nem leszek messze, csak nem bírom ezt a bezártságot. - Kecses lépteivel kilépett a folyosóra, és hanyagul zsebre tett kézzel elindult a lépcső irányába.
|
|
|
Post by Zólyomi András on Nov 13, 2006 17:59:02 GMT 1
Most nem is szenvtelen - inkább kifejezetten unott képpel sétál, történetesen olyan halkan, mintha ott sem lenne. Ha nem tartana állandóan az árnyak közé, akár még meg is lehetne nézni a fekete bőrkabátját, és a hasonló szinű inget alatta... az pedig, hogy a nadrágja is fekete, már végképp nem lep meg senkit... viszont ebből a színből adódóan levonható a következtetés: roppant nehéz észrevenni, ahogy hátulról figyeli a nyíló ajtót. Mint az árnyak, amelyekre fény vetül, úgy libben tova, a lehető legsötétebb helyre: mivel ilyen hely a tök sötétben úgy sincs, most csak a falig jut el. Még jó, hogy a megjelenő leányzó elindult az egyik irányba, így nem látta meg a hátközépig érő, lófarokba fogott, szőke hajú, roppant mód sápadt figurát, aki éppen a hölgyet méri végig, falnak dőlve, karba tett kézzel. Ha halandó lenne, minden bizonnyal fejedelmi lakoma elé nézne, de mint az nyilvánvaló, a hölgy sem más, mint egy újabb Káinita... micsoda véletlen, de nyilvánvaló. Ahogy a vörös Szettita tovább sétál, a lehető legvédtelenebb helyzetben, zsebrevágott kézzel, ő csak maga mellé engedett kezekkel, lassan indul utána... Vörös hajú... ez már alapból jelent valamit, még ha nem is sokat. Megnöveli a Szettita esélyét... bár közel sem teszi egyértelművé, hiszen rengeteg embernek vörös a haja, aki természetesen meg is tud halni... tehát meg is lehet ölelni. A férfi ilyesmi gondolatokkal, lehetőleg szinte hangtalanul követi a sötétben a lányt, keze ügyében a fegyverével... ami azt jelenti, hogy ártalmatlannak tűnő helyzetben lóg az övén, a bőrkabát rejtekében. Mindenesetre az illetőn nincsen semmi féle jelkép, ami a klánjára utalhatna... lehetne akár Svéd Bruja, vagy félreölelt Asszamita... ha észrevennék, az őt kiszúró fantáziájára van bízva. Még rá is jöhet az igazságra, ha egyáltalán érdekli. De előbb észre kell ám venni... és ő pofátlanul közel, alig hat méter távolságból követi.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 13, 2006 18:32:34 GMT 1
Madeleine csöndben lépked András előtt. Érzi a közelében a férfit, de úgy dönt, kivárja azt, hogy az idegen lépjen. Elér a lépcsőig, majd eltűnődve megáll nagyjából a középső lépcsőfokok egyikén. Merengve nézi a kezét, ahogy a lépcső fa korlátját simítja végig. ~Túl sokat álmodozom mostanában...~ Egyet fellép, majd meggondolja magát, és visszafordul. Nem bízik Gabrielben, ismeretlenül senkiben sem..... a férfi pedig még nem adott okot az ellenkezőjére. Amint megfordul, a sötétbe beszűrődő gyenge fényben világos hajat és világos bőrt pillant meg maga mögött. Nem kellett várnia, az ismeretlen férfi jött hozzá. Végigméri, majd magabiztosan néz az őt bámuló szempárba. ~Fiatal... de nagyon vonzó... túlságosan is... tényleg kár lett volna ezt a testet hagyni megöregedni, minden elismerésem az alkotónak...~ Nem látja a férfi kezét, de mivel jó százhetven évvel idősebb nála, bízik az élettapasztalatában, és az ügyességében... és nem kis felsőbbrendűségi érzése van a fiatal vámpírral szemben...
|
|
|
Post by Zólyomi András on Nov 13, 2006 19:19:48 GMT 1
No, csupafül kisasszony végre rájött, hogy követik, persze csak teljesen véletlenül. Amikor szembefordul vele a Szettita, még csak meg sem próbál eltűnni... esze ágában sincs titkolni a jelenlétét, és még az unott képét is megrendszabályozza valahol a hosszú, szőke tincsek mögött, melyekből néhány még az arácba is lóg. Hosszú fekete bőrkabátja jól takarja az oldalán lógó fegyvert, így most ő szinte teljesen fegyvertelennek tűnik... de a tekintetében, megjelenésében, sőt, teljes fellépésében megnyerő és magabiztos - Szép estét, kisasszony... Üdvözli dallamos hangon, mely jól illik a férfihez - Elnézést a közjátékért, csupán nem szerettem volna megzavarni éjszakai sétájában... de minő véletlen: az utam pont arra vezetett... Folytatja tovább, még egy halovány mosolyt is megeresztve mindeközben. Látszik a szemében valami furcsa csillogás... udvarias, de lehet, hogy kicsit ő is felsőbbrendűnek érzi magát? Ki tudja... hiszen nem látszik rajta, hogy Lasombra lenne... és ezt nem is szeretné egyelőre hirdetni. Most viszont újra megszólal: - Zólyomi András, szolgálatára. Jobb kezét mellkasa elé téve mélyen meghajol a nő előtt, majd ismét a halovány mosolyféle, és újra a nőre néz: kapcsolatokat épít... - Elnézést tehát a zavarásért. Tartja a félmosolyt, odabent pedig jól tudja, hogy hol helyezkedik el a hölgyhöz képest... elég fölényes a másik már a tekintetéből is, hogy kiderüljön, elképzelhetően idősebb lehet. Ellenben ő lehet, hogy szintén titkolja a korát... pedig magasról tesz rá, ki mennyi idős... a penge kortól függetlenül mindenkit átvág - és amíg ez így van, nem fogja zavartatni magát.
|
|
|
Post by Astaton Laar Naule on Nov 13, 2006 19:30:05 GMT 1
És ismét leszállt az éj. A nappalok oly gyorsan telnek, mint amikor az ember alszik éjjel: szinte észre veszik, s máris új nap virradt. Astaton is így van ezzel, bár néha rémálmok gyötrik, üldözik a vámpírt, ki megjátsza a vadászt, pedig õ maga is préda az õsök számára. Néha elgondolkodik sorsán, hogy vajon így rendeltetett-e, vagy csupán a véletlen mûve, hogy halhatatlanná válva kísérti az embereket, s minden tettével az ördögöt erõsíti? Ahogy a Nap lassan letûnt az égboltról, teret engedve a sötétségnek, mely behálózni látszik a világot, Astaton is új erõre kapva ébredezni kezdett. Mostanra olyan, mintha még élõ lenne, leszámítva, hogy egyetlen szerve sem mûködik, mégis mozog és gondolkodik. Bár az Éhség most nem kínozza, mégis, tekintetével, mint a prédájára lesõ ragadozó, úgy tekint a bent levõ Ninára. Lassan feláll, majd tesz néhány lépést a teremben, körbefürkészve a helyiséget, hátha talál valami használhatót. Nem talál semmi érdemlegeset, de a kutatásra szánt néhány perc így sem elvesztegetett idõ, hiszen közben többször is végigmérhette a torz alakot. Astaton szemei jéghidegek, könyörtelenek, mint mindig. Tekintetét nem veszi le a „szörnyszülöttrõl”…
|
|
|
Post by Morna Morrison on Nov 13, 2006 19:39:25 GMT 1
Nagy sokára Morna kicsiny hálóhelye felől is az élet jelei kezdenek el szivárogni. Ez annyit jelent, hogy a nő éktelen csörömpöléssel lefordult arról a padról, amit ágyául választott. Ősi gael nyelven szórja halk szitkait, miközben feltápászkodik és rendbeszedi megviselt külsejét. Lehetőségeihez mérten igyekszik kecsesen kilépni az ajtón, kezét hanyagul szép ívű csípőjére teszi. Kócos hajával, szakadt ruhájával legaláb a megtépett bestia csábító megjelenése biztosítva lenne, ha látná valaki, de mivel erre nem kerül sor, durcásan beletúr a hajába és elindul továb keresni azt, amiért tulajdonképpen idejött erre az elhagyatott, büdös helyre. Útját a lépcső felé veszi, miután előző este átkutatta a földszintet a becses tárgy után.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 13, 2006 19:49:02 GMT 1
Meglepődik András udvarias bemutatkozásán, egy pillanatra elbizonytalanodik, de természetesen nem mutatja. - Madeleine Mayfair, örülök, hogy találkoztunk... - nyújtja a férfi felé a kezét. ~lám, nem csak a megjelenése szimpatikus....~ - Nem zavar, tartson velem rövid sétámban, szívesen megismerném. Csak megyek járok egyet a tömb körül, esetleg elmegyek a Feneketlen-tóhoz... - Kíváncsi, fürkésző szemekkel néz Andrásra. Még nem tudja hova tenni a férfit, de határozottan érdekli, mi rejlik a fiatal vámpírban... //most többre nem futotta..... //
|
|
|
Post by Morna Morrison on Nov 13, 2006 20:13:40 GMT 1
Álmatagon dudorászva, tánclépésben halad a folyosón, szinte alig érinti a padló hideg kövét csinos lába. Tudomást sem vesz a tablókról, a szagról, az épületről... Hiszen ő most egy tiszta vizű forrás mellett táncol Írország legzöldebb gyepén. Legalább is lélekben. Tökéletesen maga köré hallucinálja a tökéletes kis világot, egészen annyira, hogy kecsesnek ígérkező forgása csúfos véget ér azzal, hogy szépen nekiszédül egy magas, kemény hátnak... -Eeeeeelnézést... -hebegi, ahmikor a fájdalomtól visszazökken a való világba. Ámulva tekint fel az eddig ismeretlen vérivóra, ezüstszőke hajának halványan csillogó fürtjeire... Majd a látóterébe betolakszik Madlein klarcsú alakja is, agyában a felismerés halovány szikrája villan.- Á, üdvözletem kedves... Magda? -kérdő hangsúllyal fejezi be a mondatot, hiszen nem biztos az emlékezetében, de nem hajlandó további energiákat szentelni a nő nevének felderítésére, inkább a férfihez fordul és ismételten bocsánatot kér.- Ne haragudjon, remélem nem esett baja...
|
|
|
Post by Zólyomi András on Nov 13, 2006 20:21:39 GMT 1
Kérdéses, hogy mi nehezebb... kimondani a hölgy nevét, vagy mindezt fapofával tűrni. Végül mindkettő sikerül. - Örvendek, Mayfair kisasszony... Spórolja le a keresztnevet, biztos ami biztos alapon, és elfogadja felé kinyújtott kezet. A hölgyemény javaslata érdekesen hangzik... egy kis séta a feneketlen tónál, tehát friss levegő... semmi büdös, legfeljebb ami a belvárosban megszokott. Tehát ennél már csak jobb lehet - így nem kell sokat gondolkodni az ajánlaton, el fogja fogadni. Aztán legfeljebb eltűnik vadászni valamerre... pedig még csak nem is éhes. - Örömmel elkísérem. Ez akár azt is feltételezheti, hogy a meghívásnak örül... pedig csak az odakinti illatoknak, mivel a bentiekhez képest még a friss városi szmog is vetekszik a rózsaillattal - bár lila gőze sincs, miért görcsöl ezen, hiszen egy vámpírnak levegőt sem kell vennie. Ígyhát nincs más választása, mint egy kicsit eljátszania az úriembert, hiszen nem tudni, mely vértestvérével hozta össze a szerencséje... akár még hasznára is válhat... elvégre új a városban, jó helyre kell elhelyezkednie, ha vissza szeretne illeszkedni Budapest éjszakájába... ... és nagyratörő terveit pontosan ezen a ponton szakítja meg valaki, aki lazán nekiszédül, hogy mi okból, azt sajnos nem tudni... mindenesetre nagyon kellemetlenül érzi magát miatta, ez látszik... csak ki a frász ez mégis..? És mit keres itt ebben az épületben még ő is? Sokan vannak. - Szép estét. Elnézem. Válaszolja fél szemöldökét irreálisan magasra húzva, ahogy a válla mögött hátrasandít. Majd a tekintete továbbsiklik Madeleine felé: Magda? Hm... ezt meg kell jegyezni, hiszen jóval egyszerűbben hangzik. - Nem, bajom nem esett... ön viszont majdnem el... minden rendben? Nem megy neki ez az úriemberesdi... nyilvánvaló, hogy semmi baja nincs, de ha most az egyszer megpróbál így viselkedni, akkor már rendesen teszi... csak kicsit nehéz olyanokkal, akikkel legszivesebben magas lóról beszélne...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 14, 2006 7:36:04 GMT 1
Madeleine megpróbálja rendbe szedni a vonásait... nem tudja eldönteni, nevessen-e Morna szerencsétlenségén, vagy felrobbanjon a méregtől, hogy nem jegyezték meg a nevét. - Madeleine - válaszolta hűvösen. - A nevem Madeleine. Aztán furcsa félmosollyal néz Andrásra: - Elég a keresztnevemen szólítanod. Nem kell udvariaskodnod, ne fáradj. Jobban szeretem az őszinteséget. - Szokásos elegáns lépteivel tovább indult felfelé ki a bűzös zárt iskolaépületből. Nem szeret sokáig egy helyben lenni, így is vissza kell majd jöjjön ide Nináért. Addig is kis szabadságot szeretne, és kicsit megismerni a rejtélyes idegent.... Az ajtóból visszafordul, összefont karokkal várja be a szinte ezüst hajú vámpírt, szemét egy pillanatra sem veszi le róla... hogyisne... bizalmatlanságát nem dobja félre egy csinos arc kedvéért, még ha maga Szet mondaná neki, hogy bízhat az idegenben, akkor is kétszer át kéne gondolnia magában, hogy tényleg megtegye. Kezdett éhes is lenni, talán az úriember nem haragszik meg, ha egy kis kitérőt ejtünk az egyik közeli kis hangulatos mellékutcába.... Kis pici páremeletes házacskák, borostyánnal befuttatva, alsó szintjükön rendszerint boltokkal.. szívesen élne egy ilyenben, ha még halandó lenne. //Wáá, ötletem vaaan, ezaaaz ;D Hebi-chan ugyetudod, melyik kis utcára gondoltam? //
|
|
|
Post by Nina Löjten on Nov 15, 2006 13:18:53 GMT 1
Nina figyelmét nem kerülheti el a másik vámpír ébredése és mozgása. Izmai megfeszülnek, ahogy a hangok forrásának irányát próbálja beazonosítani. Leplezetlen bizalmatlansággal fordítja arcát a káinita vélt tartózkodási helye felé, alig húsz centivel vétve el az irányt. Üres szemgödrei sötéten ásítanak Astaton felé, testtartása egy ugrásra kész vadállatéra hasonlít. ~Merre járhat Madlein?~ gondolja feszülten, miközben egyetlen pillanatra sem lankad ébersége. Felrémlik benne a sötét gondolat, hogy -mint oly sokszor halhatatlansága sötét évei során- ismét elhagyták, mint egy megunt rongybabát. Igyekszik elhessegetni gyanúját és ismét teljes lényével a sötét hímre koncentrál. Nem tudja, honnan ered elsöprõ erejû viszolygása, mégis a hideg futkározik girhes hátán a gondolattal, hogy Astatonnal egy helyiségben kell tartózkodnia. De természetesen csak csendben és befelé utálkozik, kívülrõl csak a bizalmatlanság látszik.
|
|
|
Post by Zólyomi András on Nov 16, 2006 18:14:36 GMT 1
- Zólyomi András. Mutatkozik be az újonnan érkezett, kicsit tán ködös tekintetű hölgynek, amit eddig betudott az ébredés közelségének. Ő egy ideje már hozzászokott a gyors ébresztőkhöz, amikor már a hasára süt a hold... De ezen nem filozofál tovább, inkább Madeleine felé fordul. - Ahogy óhajtja. Meghajol ismét, de túl jól áll neki ahhoz, hogy ezt színpadiasnak, vagy erőltetettnek lehessen nevezni. És ebben van egy rejtett üzenet is, amit a hölgy talán észrevesz, talán nem: ő őszintén udvarias... - hát hogy a fenébe ne? Jól nevelt vámpír ő, az pedig, hogy mi van az éjszaka úriembere, és a jóvágású arc, no meg a félrevezető ezüstszőke tincsek mögött, azzal ráérnek törődni akkor, amikor már teljesen mindegy lenne - legalábbis szerinte, számára ez a biztonságos. Érdekes módon ügyesen kitakarja a fegyverét a kabátjával, még a meghajlás közben is figyelt, hogy még csak ki se dudorodjon a kabát, hát még hogy előbukkanjon... viszont a cipzárt nem húzta össze, vészhelyzetben tökéletes helyen van egy rejtett fegyverrántáshoz... ahogy a nőt követi, igazából a kezében van az élete, ha jobban belegondol: de az egójára nincsen jó hatással, ha ilyenekre gondol, így nem is teszi ezt, inkább követi a Budapesti éjszaka csillagos ege alatt a vörös hölgyeményt, kíváncsian várva azt, mire is készül. Sokszor látta már ezt a helyet, így nem is szentel sok figyelmet a gótikus beütésű, csúcsíves épületeknek, inkább azt figyeli, hova vezeti a kollegina... bosszantóan keveset tud róla, így még a szokásosnál is jobban résen van.
|
|
|
Post by Morna Morrison on Nov 19, 2006 21:05:10 GMT 1
Az udvarias bemutatkozásra kedvesen elmosolyodik, Madlein csípős -és jogos- felháborodását elengedi a füle mellett. Azt viszont már nem nézi jó szemmel, hogy csak úgy elinduljon a bájos kis párocska.. mármint ezt még elnézné, csak az a felháborító a dologban, hogy őt ott akarják hagyni. Hullámzó hangulatainak széles palettáján ott szerepel a maány utáni vágy is, de most nem ennek van itt az ideje. Fürge, könnyed lépteivel hamar leküzdi azt a három lépésnyi távolságot, ami oly hirtelen keletkezett köztük, és dallamos hangján, könnyed csevegő stílusban kezd beszélni, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna. - Remélem nem bánják, ha csatlakozom, hioszen egy ilyen éjszakát kár lenne elpazarolni egy sötét, büdös helyen... Áááá az Eszék utca -csicsergi, ahogy Madlein nyomában befordulnak a csúszós, régi járdára- Igazán megnyerő kis környék, és az emberek erre mind olyan bájosak... -áradozik, de hidegen hagyja, hogy figyelnek e rá, vagy sem...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Nov 21, 2006 20:47:19 GMT 1
Madeleine csendben lépked a másik két társa előtt. Látszólag gondolataiba merül, valójában azonban minden kis neszre figyel... Morna először érdektelennek hitt csevegésében végre érdekes infót vél felfedezni: - Igen, errefelé kedves kis emberek laknak, sokszor kóborlom erre. - Tekintete megakad a szemben egy magas, kicsit görbe háttal, nagy léptekkel, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel közeledő férfin. Első látásra beleszeretett: kócos sötétbarna haja, szemüvege mögött megbújó majdnem fekete szemei, stílusos természetes színű ruhái... Madeleine szemeit rászögezte, szinte szavak nélkül kérte a férfit, hogy nézzen rá. Mintha hatott volna a kérés (pedig nyílvánvalóan egy teljesen véletlen összefüggés volt, semmi több), a férfi felemelte a fejét, hanyagul semmitmondó arccal belenézett az őt vizsgáló zöld szemekbe. Furcsa érzés fogta el Madeleine-t, ahogy a férfi macskaléptekkel elhagyta a kis csapatot... ~Mintha a szemeivel átlátott volna tajtam... mintha az elmémbe olvasott volna...~ Utánanézett a férfinek, de addigra az már befordult a sarkon... Mindenesetre, ha legközelebb látja, biztos nem hagyja így elmenni, de most más dolga van... Ahogy hátra fordult, egy pillanatra megakadt a szeme András ezüstösen csillogó gyönyörű haján.... Hirtelen elfordult, nem szabad kimutatnia az érzéseit, nem biztonságos.... Mire a tóhoz értek, kiüldözte a fejéből a hülye tinilányos gondolatait, és újra tiszta fejjel tudott a másik két vámpírra figyelni.
|
|
|
Post by Zólyomi András on Nov 21, 2006 21:28:34 GMT 1
Inkább szó szerint, mint átvitt értelemben hideg képére félmosoly ül ki - Nem, dehogy bánjuk... Válaszol, ott hagyva a félmosolyt, jól megnézve magának a kicsit csapzott küllemű hölgyet. Kissé talán furának tűnik... hát hogy a fenébe ne tűnne annak, amikor egyszer az is. Magában találgatni kezdene, hogy vajon melyik vérvonalhoz is tartozik... az egyik tippjéhez a helyszín túl városi, a hölgy meg túl kultúrált... a másiknál pedig hibás az ő, inkább ők lenne a helyes. Bár nem kell mindig sztereotípiák alapján gondolkodni... inkább megismerni őket. A két nő jól eltársalog egyelőre... - Bájosak? Kérdi vissza a szinte lényegtelen dolgot. Ő még nem kóstolta az ittenieket... ezen el is gondolkodik, míg elsétál előtte egy fura figura... aki úgy néz ki, mintha elkerülné őket. Hát, nem lehetnek túl bizalomgerjesztőek együtt... mint akik most érkeznek valamelyik lepukkant, diszkónak kinevezett pincehelyiségből - szedett vedett társaság. Most hogy belegondol, nem ártana vacsoráznia valamit... hogy mit, azt ki lehet találni. Amíg a tóhoz érnek, csak figyeli a két nőt, és a környéket maga körül. Egyelőre nem hangzottak el fontos dolgok. Kíváncsi rá, miért hozták őt ide, biztosan nem teljesen ok nélkül... ő pedig egyelőre figyel. Ahogy arra is, hogy a víz tükrétől minél messzebb sétáljon, az attól lehető legtávolabbi részen, amit az úton találni lehet...
|
|