|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 8:32:06 GMT 1
Madeleine egy óra múlva már az Állatkert mellett haladt el. Még ilyenkor, bõven sötétedés után is milyen sok ember jár erre. Az állatkert melletti neves étterem is zsúfolásig megtelt turistákkal. Bent a tó melletti játszótérten a kisgyermekes családokat felváltották a bulihoz gyülekezõ, vagy éppen csak beszélgetõ kamaszok. Madeleine beljebb ment az egész sötét parkba. A közvilágítás nem a legjobb, sok lámpát meg kéne javítani.... az emberek érdekében legalábbis. Egy ilyen sötét részen Madeleine leült egy padra, és csak csendben hallgatta az éjszaka hangjait: ciripelõ tücsköket, a tóban brekegõ békákat, az állatkerti állatok hangját, és a két bokorral arrébb szeretkezõ párocskát... Itt várt szépen csöndben, hogy az éjszakai élet beinduljon, és elindulhasson megkeresni következõ áldozatát.... következõ halandó szeretõjét.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 8:45:59 GMT 1
Egy vékony, sötét árny érkezett dülöngélő léptekkel, szinte a semmiből. Ismeri az utat kedvenc helyéhez, de a talaj egyenetlendégei még mindig okoznak neki kellemetlenségeket. Végre elérte azt a padot, amit még egy éve fedezett fel, szépen kitapogatta a körvonalait csontos, bizarr múmiakezével és leült. hátradőlt a padon, mélyen beszívta a tó illatát, de ekkor megriadt. Az éjszaka szagába egy nagyon közeli, nagyon fájdalmasan kellemes női parfüm illata keveredettt. Nina úgy pattant fel, mint aki tűzbe nyúlt és már futott is volna messszire Madleintől, kit nem láthatott, csak érezhetett...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 8:51:43 GMT 1
-Kérlek ne fuss el.... - szólt kedvesen, szinte kérlelve a másik vámpírhoz, kicsi szánalommal a hangjában. - Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban. - intett a lánynak, hogy üljön vissza, de amikor az ránézett, akkor látta meg, hogy teljesen vak. Kicsit megijedt a látványtól, de már nagyon régen megtanulta, hogy ne a látszat alapján ítéljen. - Kérlek ülj vissza, maradj itt velem egy kicsit.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 11:07:33 GMT 1
ninát szinte villámcsapásként érte a hang. Emberi hang! Söt, több is annál... Vak szemével valahova Madlein füle mellé nézett és megigazította magán sötét, szakadt rongyait,hogy azok jobban fedjék nyomorult testét. -Valóban azt akarod, hogy maradjak? -kérdezte és száraz, recsegö hangján érzödött, hogy talán évek óta nem beszélt már. Megköszörülte a torkát és tehetetlenül álldogáltegyik pálcavékony lábáról a másikra. Mióta klántársai szép lassan, egyenként elhagyták, senki nem beszélt vele úgy, mint egy élölénnyel. Ismét összébbhúzta magán dohos, pinceszagú rongyait, de nem mert közelebb menni a kedves hang gazdájához.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 11:25:57 GMT 1
-Miért ne maradhatnál? Ez egy park, senkinek sem a tulajdona. Minden jogod meg van hozzá, hogy itt legyél. - Felállt, lassan óvatosan közelített a vak vámpírhoz. - Ne ijedj meg, gyere, segítek leülni. - Amikor keze hozzáért a pergamenszerû bõrhöz, mind a ketten megborzongtak egy kicsit. Madeleine sosem látott ilyet azelõtt. Más vámpírokkal nem igazán tartja a kapcsolatot, nem is nagyon bízik fajtársaiban. Ebben a lányban viszont egy szemernyi rosszindulatot nem látott. Csupán félelmet érzett, és mérhetetlen bánatot, amit a hosszú magányos évek okoztak. Nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett ezzel a vámpírral. Haján látszik, hogy egykor szép volt, és a bõre ellenére is volt egyfajta különleges kisugárzása. Odavezette a vámpírt a padhoz. Igazából maga sem tudta, miért szeretne tudni mindent róla, de úgy érezte, hogy a szárnyai alá kell vennie ezt a megtört lelket.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 11:54:41 GMT 1
Bizalmatlanul, hitetlenkedve hallgatta Madlein szavait mindenféle jogokról és tulajdonokról, rég elfeledte már az ilyen szavakat. Az érintés úgy hatott rá, mintha szent tűz égetné. A nő bőre annyira puha, annyira lágy volt, eszébe jutott róla múltja, elveszített szépsége, minden és ismét fellángolt benne kezdeti gyűlölete a vámpírok iránt. -Miért? -kérdezte fájdalmas hangon - Különleges és torz látványosságokra vágysz? Még ragyogóbbnak akarod tudni saját szépségedet a rútságom mellett? Vagy Szánakozol rajtam? Mit akarsz tőlem, nyomorulttól? -a végén már ordított és üres szemgödreiből egy-egy könnycsepp indult meg mocskos, forradásos bőrén.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 12:07:32 GMT 1
Madeleine szíve majdnem megszakadt ezektõl a szavaktól. -Mennyi keserûség és mennyi bánat lakozik benned.... Én ilyet még nem éreztem. - nem ment közelebb a lányhoz, félt, hogy elfut. Inkább megpróbált észérvekkel hatni rá: - Gondolom arról nem te tehetsz, hogy milyen a bõröd. Én sem tehetek róla, hogy milyen vagyok. Honnan tudod, hogy én mit gondolok magamról? Honnan tudod, hogy mindenki csak a külsejével foglalkozik? - kérdezte ingerülten. A Nina könnyei egyrészt teljesen megindítoták, másrészt rá is ébresztették arra, hogy a lány életében tényleg szép volt, a fiúk kedvence, a suli szépe... és mekkora sokk volt neki, hogy most pedig ilyen. - Mi történt veled? Társaid? - kérdezte újra lágy hangon.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 12:16:44 GMT 1
A nőből felé áramló érzelmek hamar lehűtötték gyűlöletét. Csendesen visszaült a padra és letörölte könnyeit. egy mideig csak ült csendesen és igyekezett összeszedni a gondolatait. Majd végre megszólalt és hangja immár egészen emberien hangzott. -Bocsájtsd meg nekem az előbbi kirohanásomat... El sem tudod képzelni mekkora teher egy ilyen testben élni... -keserűen elmosolyodott és sóhajtot egyet. Nem volt benne biztos, hogy nem felelőtlenség feltárulkozni egy olyan előtt, akiről azt sem tudja kicsoda... -Ha valóban kíváncsi vagy rám, szívesen elmondok mindent, de tudni szeretném, kinek mesélek...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 12:33:07 GMT 1
Madeleine arcán halvány mosoly futott át. - Madeleine Mayfair vagyok, lassan kétszáz éves, és hidd el, nem én választottam az öröklétet. Rendes családom volt, Egyiptomban éltem, amíg édesanyám meghalt. Ott, akkor, egy kis részem is vele halt... 16 éves voltam, amikor Amerikába költöztem apámmal... ott kapott el pár év múlva egy fiatal suhanc, és vámpírrá tett. Száz évig bujkáltam, kóboroltam, nem mertem emberek közé menni. Kitaszítottnak éreztem magamat. Aztán változtak az idõk, lassan kezdtem megbékélni magammal. Szépen lassan elkezdtem beilleszkedni a társadalomba, és hasznosítottam minden tudásomat, és képességemet. Van a 6. kerületben egy íjász klubom, és van egy magánkönyvtáram is. Persze mindenki csak egy szép arcú jókislányként ismer a környezetemben, nem tudnak a valódi énemrõl. De szerintem ez így helyes. De... hiába van meg látszólag mindenem... hiszen bármelyik sarkon fel tunék szedni mind a tíz ujjamra egy-egy sármos férfit, nekem mégis sokszor hiányzik valami... nem tudom micsoda, vagy kicsoda... De egyre többet kóborlok magányosan éjjeleken át az utcán, csak nézem a csillagokat, lesem a halandók apró mindennapos dolgait, amik nekem oly kevés ideig adatottak meg... Egyetlen párom volt halandó koromban... és õt is el kellett hagynom... Olyan szörnyû érzés volt, hogy vámpír lettem. Eleinte nem is tudtam, mi történt velem. Nehéz volt megértetnem vele, hogy súlyos napérzékenységem lett hírtelen ezért láthat csak éjjel... Nála tökéletesebb férfival azóta sem találkoztam. Egyik este, talán 2-3 nappal azután, hogy átváltoztam, egyszercsak azon kaptam magam, amikor magához ölelt, hogy vérét akarom venni. Tisztán emlékszem... a hosszú fekete haját már elkezdtem félrehúzni a nyakából, a szájam már közelített a bõréhez, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen mire is készülök. Megijedtem magamtól, a bennem lakozó szörnytõl.... Félelmetes volt........ Bocsáss meg, kicsit elkalandoztam. Néha magukkal ragadnak az emlékeim, és nehéz visszarángatni az álmodozásból. De inkább mesélj Te magadról.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 14:11:02 GMT 1
Nina figyelmesen hallgatta a beszámolót, szórakozottan babrált egyik sötétszürke ruhadarabjának feslő csücskével, lelkében képek jelentek meg, érzések, és ismét embernek érezte megát egy kicsit. Immár sokkal jobban megbízott a nőben, mint eddig. -Madlein... gyönyörű név -jegyezte meg álmodozó hangon- Én Nina Löjten vagyok, finnországból keveredtem ide. Nekem nem volt igazán szoros kapcsolatom a szüleimmel, hamar elhagytam őket és egy vándorcirkusz társulatához csapódtam. Hamar csillag lettem, ünnepelt artista, A Levegő Királyn?je, ahogy a rajongók emlegettek... Megvolt mindenem, miel?tt a mesterem rám talált. Inkább csak gyilkosom volt, mint mesterem. -arcán a "mester" említésekor egy sajátos grimasz futott át, a gy?lölet és iszonyat elegye.- Nem bírtam elviselni a vér átkát, nem tudtam magamra nézni menekülni akartam, de nem volt hova... Ez lett a vége. -réveteg mozdulattal végigsimította igéz? zafírkék szemeinek bánatosan ásító helyét- Bár klántársaim sokat segítettek nekem, mégsem éreztem magam igazán biztonságban soha. Kísértettek azok a pillantások, az iszonyat, amivel az emberek meredtek rám, a gyermekek haláravált arcocskái, és saját rútságom. Senki és semmi nem tudta feledtetni velem azt az éjszakát. Testvéreim is elhagytak, csak a madarak maradtak nekem. ?k szabadok és a szabadság ígéretét hozzák mindannyiszor, hogy a vállamra szállnak. -elmosolyodott egy pillanatra egy nagyon lágy, de nagyon szomorú mosollyal- És arra emlékeztetnek, hogy régen a barátaim Fecskének becéztek... Szünetet tartott és arrafelé nézett, amerre Madlein szemeit sejtette -Igazán sajnálom, ami veled és azzal a férfivel történt... rettenetes lehetett... Most egy nagyon hosszú szünet következett. Ninának össze kellett szednie minden erejét, hogy ki tudja mondani... -Madlein... én... kérlek... -nem tudja hogyan fogalmazzon, végül egyszerre, nyersen és tisztán kibukik bel?le a kérdés- Megérinthetlek?
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 14:29:43 GMT 1
Madeleine ebben az egyszerû kérdésben megérezte, hogy a lány tényleg kezd benne megbízni. Szomorúan, szavak nélkül, lágyan megsimította Nina kezét, majd megfogta, és az arcához emelte. Úgy érezte, nem tud kibökni egy árva szót sem. Torkát mérhetetlen bánat szorította össze a szegény lány tragikus sorsa miatt. Rájött, hogy az õ története Nináéhoz képest semmi. Olyan meghittnek és békésnek érezte ezt az estét, mint még soha semmit. Régen nem váltott ki belõle semmi és senki ilyen heves érzelmeket. Mióta vámpír lett, nem közeledett senkihez, magányos volt, még áldozatai sem tudták boldoggá tenni... Hiába, halhatatlan... a halandó szerelem már nem számított neki szinte semmit...
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 16:39:22 GMT 1
Megborzongott az érintést?l, úgy érezte, mintha egy hatalmas léggömb dagadna a testében, óvatosan végisimított Madlein arcán, a bársonyos b?r alatt a h?s, halhatatlan hús olyan igéz?en hatott rá, mint még semmi halhatatlan élete során. Sötét szemgödreib?l vérkönnyek patakja indult meg, ahogy aszott, csontsovány ujjaival szinte kirajzolta a n? minden egyes apró, gyönyör? vonását. Megérintette a selymes hajzuhatagot, beszívta a parfüm bódító illatát és mikor érezte, hogy a bálvány nem reszket meg csontkezének kaparászó, szentségtör? érintését?l úgy érezte, a boldogságtól megszakad halott szíve. -Istenem, milyen gyönyör? vagy... -suttogta alig hallhatóan, majd leengedte karjait és csak ült némán a semmi közepén, nem tudta meddig, percekig csak, vagy órákig, mire ismét megszólalt. -Köszönöm neked... El sem tudod képzelni, mit tettél értem...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 17:34:02 GMT 1
- De. Azt hiszem, pontosan tudom. - Teljesen elérzékenyülve letörölte Nina arcáról a könnyeket. - Van hol töltened a nappalt? Vannak rendes ruháid? Mert... ha szeretnél, lakhatsz velem... Adok neked rendes ruhákat, és visszahozlak az életbe. Mit szólsz, lenne hozzá kedved, Nina? Tudod, Nina a Te neved is nagyon szép, olyan igazi csillaghoz illõ név. Viszont ha úgy döntesz, hogy velem tartasz, és örökléted további részét megosztod velem, most kell indulnunk, mert a lakásom nincs túl közel, még napfelkelte elõtt oda kell érnünk.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 19:23:42 GMT 1
Nagyon megdöbbent ennyi kedvességtől és el is bizonytalanodott kissé. Lehet hogy csak álmodik? Nem csak hogy valaki mást látott benne, mint nyomorult szörnyeteget, de befogadná? Vele élne? Túl szép, hogy igaz legyen és túl jó, hogy el merje fogadni. - Van hová mennem, a metróalagút tökéletes hely a magamfajtának. Igazán kedves vagy és félre ne érts, hálás vagyok mindazért, hogy felajánlottad, de szerintem az élet nem kér belőlem. -mondja keserűen majd hozzáteszi- És gondolj bele, milyen lenne egy szép ruhákba öltöztetett rém, aki eljátsza, hogy él... Nevetséges lenne. Jobb nekem a sötétben. -fejezi be letörten és olyan elesettnek tűnik, mint egy szárnyatörött madár, aki önként ugrál az éhes róka orra elé.
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 19:36:27 GMT 1
- Hát rendben, ezt te tudod. - Jött elõ a büszke szettita vér Madeleine-bõl. - Én nem fogok neked könyörögni... Én a helyedben mégegyszer végiggondolnám, mert nem tudom, hogy egyáltalán találkozunk-e még, vagy ha igen, akkor még állni fog-e az ajánlatom. - Mondta komoly hangon, szinte kifejezéstelen hangsúllyal. Felállt a padról, megállt a szegény megtört, koszos vámpír elõtt, akiben mégis volt valami gyönyörû a kinézete ellenére.... Ahogy a hold rásütött, olyan volt mint egy mai modern dark stílusú kép.... Fájdalom, bánat, elmúlás, gyönyörûség.... minden benne volt.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 23, 2006 19:47:45 GMT 1
-Nem akarom, hogy elmenj... -a suttogás olyan volt csak Nina száraz ajkai között, mint amikor egy levél lehull, ha eljön az ősz, de persze egy vámpír hallásának nem okozhatott gondot a megértése. Fejét felemelte, mintha üres szemgödreivel Madleinre nézne. A sokévnyi magány és sötét megtörték a lányt , ezt minden szava, minden mozdulata árasztotta magából, mint rongyai a dohszagot. Arcán két csíkot húztak vörös könnyei, a hegek még élesebben kirajzolódtak a holdfényben ahogy felemelte csontos kezeit a nő irányába. Ujjai göcsörtös gallyakként meredeztek Madlein felé, annyi könyörgést, annyi fájdalmat árasztva...
|
|
|
Post by Madeleine Mayfair on Aug 23, 2006 19:57:33 GMT 1
Madeleine egy pillanatig csak állt, aztán lágyan belecsúsztatta a kezét Nina tenyerébe. Finoman, ámde határozottan talpra segítette, majd olyat tett, amin maga is meglepõdött. A nála alig alacsonyabb lány derekára tette a kezét, és úgy indult el vele a Hõsök tere felé... - Elõször a ruháidat kell kicserélnünk, és amint hazaértünk, veszel egy jó forró fürdõt. - mondta csevegõ, de egyben nagyon határozott és ellentmondást nem tûrõ hangon. - És az leszel, amindek hiszed magad. Ami szeretnél lenni. Nagyon erõs kisugárzásod van. A besõ szépséged hidd el, elfeledteti másokkal majd a külsõdet. Csak hinned kell magadban. Nyugodj meg, segítek. Ugyanis tudom, milyen rossz egyedül lenni. Magtanítom, hogyan legyél újra gyönyörû madár, de minden csak rajtad múlik, hogy mennyire szeretnéd.
|
|
|
Post by Nina Löjten on Aug 25, 2006 8:53:59 GMT 1
Nina úgy érezte, mintha egy álomban járna, szinte fel se tudta fogni, mi történt vele. Megfordult ugyan a fejében, hogy Madlein talán csak játszani akar vele, hogy becsapja vagy kineveti, mint a többiek, de úgy gondolta, hogy a sötét, nyirkos magánynál bármi jobb. Óvatosan átölelte a nő karcsú derekát csontos kezével és elmosolyodott. Mentek az éjszakában, a szépség és a szörnyeteg...
|
|