Post by Dessefy Bertram on Mar 10, 2006 13:56:45 GMT 1
A fenevad és az ember
A gyermek elsõ éjszakái azzal telnek, hogy megpróbálja megtanulni, mit jelent élõ halottnak lenni. A gyermek mindenképpen találkozik önnön fenevadjával. Ilyenkor vagy õrjöngeni kezd, vagy megtanulja, hogyan álljon ellen a fenevad hívásának.
Az atya segíthet a gyermeknek, tanácsokat adhat neki, hogyan szelídítheti meg a fenevadat, vagy végignézheti, hogy a bestia hogyan keríti hatalmába az új vámpírt.
(Ez utóbbi esetben az atya általában megbünteti gyermekét gyengesége miatt.)
A gyermek megtanulja, hogy ez a furcsa, élõhalotti lét valóban átok; megtanulja, hogy bár az ölelés után óriási erõre tett szert, többé mégsem önmaga ura, s valójában nem is teljesen önmaga immár, hogy örökre a bensõjét perzselõ éhség szolgájává vált.
A gyermek ekkor jön rá arra is, hogy az érzelmi kapacitás, ami a halandókat jellemzi, valóságos kincs. Az átalakulás során a gyermek szíve meghalt, a kihûlt, lelkevesztett test pedig gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy bármit is érezzen. A vámpírok többsége ezt úgy próbálja kompenzálni, hogy magára kényszeríti az érzéseket, felidézi azokat az érzelmeket, amelyek egykor, halandóként õt is hatalmukba kerítették. A legtöbb vámpír szívében csak a kétségbeesés marad meg amikor ráébred, hogy mit vesztett el akkor, amikor halandó énje elpusztult.
Az elsõ éjszakákon az újdonsült vámpírok rádöbbennek a rideg valóságra. Az újszülöttek közül sok képtelen beilleszkedni abba az iszonyatos, új, éji világba, amelyben újjászületése után léteznie kellene, és inkább kiállnak a Nap megsemmisítõ sugarai alá, csak hogy ne kelljen folytatniuk ezt a borzalmas létet.